Az Út, avagy az El Caminó
Nehéz feladatra vállalkoztam, amikor megígértem, hogy írok egy kis cikket arról, hogy hogyan jártam végig az El Caminót 2010-ben a feleségemmel együtt.
Nem tudok röviden mesélni arról, hogy 31 nap alatt 850 km-t tettünk meg gyalog. Hogy meséljek röviden arról, hogy milyen érzés volt az első nap első lépése, miközben a tábla szenvtelenül közölte, hogy Compostella 790 km?
Hogy meséljek arról röviden, milyen nehezen rázódsz bele abba, hogy napi 25-40 km-t gyalogolsz egy olyan hátizsákkal, amibe jó ötletnek tűnt minden eshetőségre bepakolni otthon. Hogy meséljek arról röviden, hogy hányszor imádkoztam magamban: „Uram, add meg a nap végére a meleg víz szentségét!”?
Hogy meséljek arról, milyen érzés volt rájönni a nap végén, hogy bizony elnéztem a szállást, és van még hátra 10 km a hegyi kecskéknek való úton, miközben már elfogyott a vized? (Isten áldja a közkút feltalálóját!) Hogy meséljek arról, milyen könnyes öröm volt útközben „régi” zarándokismerősökkel találkozni, amikor már úgy érezted, hogy egyedül vagy a nagy ég alatt.
Hogy meséljek arról, milyen meghőkölve hátráltam ki pompás katedrálisokból, ahol 30 m-es volt az aranyban fuldokló oltár, és milyen lúdbőrös érzés volt egy kis falu málló vakolatú templomában ülve bámulni az egyetlen színes üvegablakon át besugárzó napfényben a porszemcsék játékát, miközben gregorián dalok szóltak egy kopott magnón?
Hogy meséljek arról a könnyű mámorról, amit egy 40 km-es nap végén lefürödve, jóllakva egy pohár bor után éreztem, miközben egy holland hajóskapitány remek történeteit hallgattam a zarándokszállás udvarán?
Hogy meséljek röviden arról, hogyan tettük meg 4 esős, 5 felhős-szeles, 21 rekkenő hőségtől vibráló napon át az Utat?
Hogy meséljek arról röviden, hogy hogyan jutottunk el 9 vízhólyagon, 3 összeveszésen, 1 kiboruláson, 2 fizikai összeomláson, 2 szétszaggatott zoknin, 3 csomag savlekötőn, egy bokahúzódáson, 1000 bosszúságon, áhítaton, fájdalmon, örömön és hiten át az Óceán partjáig, az Út végéig?
Hogy mesélhetnék arról, hogy milyen volt a ragyogó napsütésben bámulni a végtelen óceánt, miközben egy ír csavargó gitáron, és fuvolán játszott a hátad mögött? Nem tudok erről röviden írni.
De a zarándokszállásokon voltak vendégkönyvek, amiből néhány nagyon igaz idézetet leírnék, mert az út végére ezeket már nagyon értettem. „Tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk.” „Az úton mindig tovább kell menni.” „A fontos dolgokhoz nem vezet rövidebb út.”
Mindenkinek ajánlom ezt az utat, aki teheti és aki úgy érzi még keres valamit az életében, hitében, önmagában. Buen Camino! Boldog karácsonyt mindenkinek!
Patyi Imre
|