Oldaltérkép
Galériák
KINCSKERESŐ LEVÉL > Cikkek
Kincskereső Családi Napközi, avagy a személyes gondoskodás

Kincskereső Családi Napközi,  avagy a személyes gondoskodás

Pár évvel ezelőtt egy neves pszichológus megkérdezett egy 40 év körüli férfit, hogy mitől érzi magát férfinak. A férfi nem tudott rá választ adni. Egy adandó alkalommal megkérdeztem  férjemtől én is ugyanezt. Neki volt rá válasza: „ Attól, hogy alkothatok, valami szépet, jót, maradandót hozhatok létre.” Magamnak is feltettem a kérdést: Vajon én mitől érzem magam nőnek? A válaszom egyszerű volt: attól, hogy gondoskodhatom. Igen, női mivoltom az odaadó szeretetben tud legjobban kibontakozni.

Pár évvel ezelőtt, amikor egy általunk jól ismert kislánynak bizonytalanná vált a családi háttere, nagyon szerettünk volna neki és anyukájának hosszú távú segítséget nyújtani. A gondviselés véletlennek álcázva magát segítségünkre jött. Rátaláltunk a családi napközire, mint gondoskodási formára. Azt mondták, ez jó a gyereknek, mert itt családias körülmények között nevelődhet, jó a szülőnek, mert igényeihez, rugalmasan tud alkalmazkodni és jó nekünk is, mert ez mégsem egy intézmény, s a mi körülményeink (lakás stb.) alkalmasak erre. Tetszett a dolog és belevágtunk.

Akkor még nem tudtuk, hogy milyen nagyon szép és nagyon nehéz dologba fogtunk bele.

Szép feladat, mert benne van a gondoskodás. Terített asztallal várni az éhes iskolásokat, érdeklődő kérdésekkel és humorral lelket önteni beléjük. Segíteni leckét írni, frissítő „dögönyözést” adni, ha elfáradtak az olvasásban, kreatív, számukra is érdekes feladatokkal körülvenni őket, hogy az ittlét ne csak megőrzés, hanem foglalkoztatás, fejlesztés, nevelés is legyen.

Szép, mert benne van az alkotás gyönyörűsége, hisz egy gyermek egyéniségét formálni, alakítani a tanulás vagy éppen a szabad játék közepette nagy kihívás.

Szép, mert ott a tudat, hogy embert formálunk és azt nem magunk miatt tesszük, hanem önmagáért a gyermekért. Azért, hogy meg tudjon birkózni a feladatokkal, tudjon örülni a szépnek, tudjon embertársaival emberként bánni, akkor is ha már felnőtt lesz..

Ugyanakkor nehéz, mert ez mind a saját házunkban történik, saját gyerekeinkkel együtt. Nem mindig könnyű megtalálni a határt a család és a munka között.

Nem könnyű, de talán nem is akarjuk ezt élesen meghúzni, hisz ettől családi ez a napközi. Fel kell vállalni, hogy a magánéletünk része a munkánknak.

Az ide járó gyerekek a mi életünket (is) látva tanulják a családi életet. Tanulják, hogyan kell várni a hazajövőt, megvigasztalni a szomorút, hogyan kell viselkednem, ha megbántanak, vagy ha én bántok meg valakit. Megtanulják, hogyan segítsenek egymásnak, hogy az étkezések közben nem szaladgálunk el az asztaltól, és hogy „anyu is örülne ha elpakolnál magad után”... Megtanulnak várni, mert ahol többen vannak, ott mindig van, aki második és ettől a várakozástól senki sem lesz kevesebb. Megtanulják, hogy a feladatok azért vannak, hogy azokat elvégezzük, és nem azért, hogy túl legyünk rajtuk.

Azt szeretnénk, hogy amíg a gyerek ide jár, ez egy biztos pont legyen az életében. Olyan hely, ami biztonságot ad neki és a szülőnek egyaránt.

Erre a  biztonságra vágyik minden szülő, aki dolgozik és szeretné megtartani a munkahelyét, de csak akkor tud munkába járni, nyugodtan dolgozni, ha közben gyermekét jó helyen tudja. Jó helyen ahol ebédet, uzsonnát kap, minden leckéje elkészül és ha valami közbejön, arra is mindig van megoldás.

Úgy gondolom minden út e két dologgal, a szépséggel és a nehézséggel van kikövezve.

Egyszerre kell lennem napközi vezetőnek, feleségnek és anyának.

Hogyan próbálok megfelelni mindezeknek? Van egy ideálom: Az ÉLETET akarom szolgálni. Azt, amely a családból táplálkozik, amely abból nő nagyra, amely abból indul útra. A családi napközi egy jó lehetőség erre a szolgálatra.

Kívánom, hogy saját gyermekeink és a nálunk megforduló gyerekek-szüleikkel együtt-, megtalálják életük hivatását és éljenek boldogan,  s ne csak ilyenkor karácsonykor.

Hodovánné S. Margit

 


A mai nap
2018. december 10.
Judit
emberi jogok napja
Írások